2003 december 17-én az Amerikai Egyesült Államok állampolgára lettem. Fizikailag úgy készültem, hogy vettem egy vadonatúj öltönyt pár nappal korábban. Valamint persze kicsiptem magam. A lelki készülés jóval tovább tartott, hiszen 20 hónapja adtam be kérelmet.A hivatalos értesítõ szerint reggel fél nyolcra kellett a San Jose-i Civic Auditoriumban (mondjuk Mûvház) megjelennem. Pár perccel a kijelölt idópont elõtt hajtottunk el az épület elõtt ás láttuk, hogy több száz emberbõl álló sor van. Ezért kiugrottam a kocsiból és beálltam a sorba, míg barátnõm parkolót keresett. Viszont a sor olyan gyorsan haladt, hogy mire 4-5 perc múlva csatlakozott hozzám már az ajtóban álltam.
A meghívón egy hosszú lista szerepelt arról, hogy milyen dokumentumokat kell hozni. Mind ott volt nálam és semmit sem kértek el belõle a bemenetelnél. A meghívó hátoldala egy formanyomtatvány volt, amit elõre ki kellett tölteni, de az instrukciók szerint nem volt szabad elõre aláírni. Én eszerint jártam el, de a bejáratnál kissé rosszallóan mondták, hog írjam már alá. Megtettem persze.
Véletlenül hallottam két alkalmazott beszélgetését, mikor modták, hogy a bíró csak fél tíz után várható. Miután kiderült, hogy az épületben nincsen büfé megkérdeztem egy szimpatikus teremõrt, hogy van-e idõnk kimenni és, hogy mi a program. Elmesélte, hogy elõször beszédek lesznek és a bíró tényleg csak fél tíz után várható és majd akkor kezdõdik az igazi ceremónia, tehát bõven van idõnk. A biztonság kedvééért megkerestem a helyem (a kilences szekcióban bárhova ülhettem) és megkértem egy már ott ülõ szaktársat, hogy tartsa fent nekem amíg kimegyünk kávézni.
Átmentünk a fél sarokra levõ szállodába, melynek a neve mst nem jut eszembe, de San Jose egyik legrégebbi epülete. Szép volt, de nem engedtek minket leülni az étteremben mivel nem akartunk egy teljes reggelit elfogyasztani. Azért nem maradtünk kávé nélkül, mert volt az épületben egy kis büfé, ahol még le is tudtunk ülni egy pindurka asztalhoz. Jómagam kissé tûkön ültem ezért negyed kilenc körül visszatértünk a tett színhelyére. Felmentem barátnõmmel a karzatra. A vendégek csak ott ülhettek, míg az állampolgár aspiránsok csak lent. Elüldögéltem vele odafent egészen addíg míg az elsõ beszéd el nem kezdõdött fél kilenc után.
Ettõl fogva lentrõl hallgattam a beszédeket. Hatszor ugyanazt. Öt különbözõ nyelven értesültem arról, hogy mennyire fontos szavazni. Az utolsó volt az angol, melyet a kínai, vietnámi, spanyol és tagalog-ul (a Fülöp-szigetek nyelve) elõzött meg.
Ezek után még a Nõi Szavazok Ligájának (League of Women Voters) képviselõje is elmondta ugyanazt. Õszintén szóva engem zavart a szövegek nyelvezete. Teljesen úgy állították be, mintha kötelezõ lenne a szavazás. Nem az volt a gondom a dologgal, hogy erõsen kihangsúlyozták a részvételt a demokrácia gyakorlásában, hanem ahogy. Nem hangzott el, hogy az is alkotmányos joga az állampolgárnak, hogy ne szavazzon. Az viszont sokszor, hogy amikor megyünk majd kifelé akkor majd összeszedik a regisztrációs lapokat. Tehát sznite mindenki szorgalmasan, kötelességtudóan és szerintem kissé megfélemlítve töltögette a papírt. Ahhoz, hogy az ember szavazni tudjon az USA-ban regisztrálnia kell magát elõre. Az ehhez szükséges regisztrációs lapok minden székre oda voltak készítve. Valamint az aktivisták jártak kürbeükürbe tollakkal és rengeteg segítõkészséggel, hogy mindenki ki tudja tölteni a lapot.
Én nem töltöttem ki. Egyrészt dacból, mert nem szeretem ha valamit ennyire nyomnak. Másrészt ha már a szavazás alkotmányosan titkos akkor nem akarnám, hogy az állam tudja kire szavazok. Márpedig a pártot is be kell jelölni a regisztrációs lapon. Van ugyan egy ídecline to stateí kategória (ínem nyilatkozomí) de ha ezt jelölöm be, akkor a választásokon csak a 2+1 nagy párt jelöltjeire szavazhatok. (A +1 az az ún. Independet Party.) Szóval ezen még rágódok egy kicsit. Az biztos, hogy szavazni akarok és fogok, csak még a mikéntjét kell kiokumulálnom.
Háromnegyed tíz körül megjött a bíró. Elõtte elmagyarázták, hogy az õ megjelentévéel ez a nagy koncertterem hivatalos bírósággá válik az oda vonatkozó szabályokkal. Azaz tilos az evés, ivás, beszélgetés. És valóban, mielõtt bevonult volna, két zászlót helyeztek el a színpad kát oldalán (egy USA és egy Kalifornia zászlót). Felállva fogadtuk a bíró bevonulását, addig nem ültünk, le amíg õ nem tette ugyanazt. Ekkor kihirdették, hogy az ülés elkezdõdött. (‘This court is in session now.’)
Elénekeltük a himnusz elsõ paragrafusát egy hivatalosnak kikáltott, de annyira nem jó hangú énekesnõ vezetésével. A bíró is mondott beszédet, de az már jobban tetszett. Egyrészt humorral kezdte, amikor 10-15 nyelven üdvözölte az egybegyülteket, és egyben tesztelve, hogy tudjuk-e, hogy milyen nyelven szólt és tudunk-e megfelelõen válaszolni. Az orosszal, spanyollal, franciával, koreaival, némettel, héberrel, arabbal nem volt semmi gondom. A japánt és kínait is felismertem, bár válaszolni már nem tudtam neki. A többire meg már nem emlékszem.
Ezzel vezette be a számokat: 1235 ember lett ez alkalomal hivatalosan amerikai. 84 országból érkeztünk, és 327-n kérték a nevük megváltoztatását. Az is tetszett a bíró beszédében, hogy kitért a hátrányos helyzetüekre is. Szociális érzékenzséget tanúsított. Egyszer csak elérkezett a várva várt idõ, felálltunk és elmondtuk utána az eskü szövegét.
Itt most nem térnék ki részletesen arra, hogy ez milyen lelki traumát okoz(ott) nekem illetve, hogy mit is gondoljak róla. Hiszen a szöveg szerint ezzel feladtam a hûségemet eddigi hazám iránt és az újat akár fegyverrel is megvédem ha a törvény így kívánja. Remélem nem fogja. És én továbbra is magyar (is) vagyok. Szóval van még mit emésztenem az eseményen és annak jelentõségén. Az egyik elsõ sorban ülõ friss honfitársat felkérték, hogy mondja el a zászlóesküt, amit mi is mondtunk utána. A következõ beszédet egy szenátorasszony mondta. Hogy mit mondott arra nem emlékszem csak arra, hogy nagyon pátosszal teli volt. Nekem sajnos ettól kissé patetikusnak tûnt, de biztos csak azért, mert én nem voltam eléggé emelkedett hangulatban. Majd az útlevelet kiadó hivatal alkalmazottja téjékoztatott minket az útlevélkérés mikéntjérõl. Az ünnepség yáróaktusa két videóklip volt. Az elsón George W. Bush köszöntötte honfitársait röviden. Legutoljára pedig ay ‘America the Beautiful cimû hazafias nótára készült kissé giccses zeneklippet néztük meg.
Végre ezek után megkaptuk a papírt arról, hogy tényleg USA állampolgárok vagyunk (Naturalization Certificate.) Illetve már aki. Én például nem. Minden szekcióhoz, azaz minden 80-100 emberhez, jött egy hivatalnok és olvasta fel a neveket, osztotta ki az okmányokat. Lassan de biztosan elfogyott a paksaméta és én nem kerültem sorra. Közölte, hogy menjek a problémás esetek asztalához. Ott már 20-30 ember várakozott. Ennek ellenére sorra kerültem 10 perc alatt. Bemutattam a magyar útlevelemet, melyben benne volt a pecsétjük, hogy kérem szépen volt nekem zöld kártyám csak elvesztettem. Erre simán kiadták a papíromat. És még csak az útlevelemet sem vették el, pedig attól tartottam. Sajnos túl késõn jutott eszembe, hogy lefényképezzem a lapot. Merthogy csak pár percig volt a kezemben. Le kellett adnom az egy szem eredeti pédányt a amerikai útlevélkérõ lapommal egyetemben. Ott még egy utolsó bürokratikus incidens szemtanuja lehettem. Egy orosz hölgy majdnem sírva kérte, hogz ugyan már adják vissza neki a borítékját, mert elfelejtette belerakni a fényképét. Nem adták. Habár a borítékokon kivül ott szerepeltek a nevek és a borítékok egy nagy ládában ott álltak a hivatalnok mögött, de a néni mégsem kapta meg a sajátját. Azt mondta a hivatalnok, hogy nem nyúlhat bele a (teljesen nyitott, fedél nélküli) ládába. A hölgy majd kap pár hét múlva egy levelet arról, hogy hiányzik a fényképe, majd akkor utána küldheti. Nem tudom, neki mennyi ideig fog tartani a dolog, én elvileg 4-6 hét múlva kapom kézhez az útlevelemet és azzal együtt az állampolgársági papíromat is. Fél dél körül hagytuk el az épületet, szinte utolsóként. De megnyugodva és amerikaiként.